Miért lett ekkora siker a Hogyan tudnék élni nélküled?

A Demjén-slágerek köré csavart zenés-romantikus vígjáték, ha szoros hajrában is, de hivatalosan is a rendszerváltás utáni magyar filmgyártás legnagyobb közönségsikere lett. Hogy miért éppen erre a magyar filmre ült be a legtöbb néző, annak bizonyára számos, a filmen bőven túlmutató oka van. Most megpróbálkozunk a lehetetlennel és körbejárjuk, mi lehet az a varázs, ami ilyen erővel gravitálja magához a magyarok tömegeit. Ez az írás először a Recorder magazin 124. számában jelent meg.

Az első felületes pillantásra az alkotók nem kockáztattak sokat, hisz műfajilag többszörösen biztos lábakon álló filmjük történetét a kilencvenes évek közepére helyezték, ami épp nagyon hasít nemcsak nálunk, de globálisan is. Virtigli romantikus vígjátékkal, főleg ha zenés, alapból nem lehet nagyon mellélőni nálunk, ha pedig ehhez hozzácsapjuk a balatoni nyár magyar néplélek mélyén izzó, bármiféle valós tapasztalásnak konokul ellenálló mítoszát, rögtön ott találjuk magunkat a tökéletes eszképizmus, az aktuális hétköznapok előli vágyott menekülés és önfeledt kikapcsolódás langymeleg epicentrumában. A sajtot és a tejfölt azonban erre a lángosra egyértelműen Demjén Ferenc dalai pakolják fel, amit az is jelez, hogy a filmre általában Demjén-musicalként szokás hivatkozni, ami nagyrészt persze tökéletesen helytálló. 

Peti és a szirén – Darvasi László az Iskolatáskáról

Ha a kollektív magyarságtudat első számú definitív slágerét keressük, számtalan jelöltünk akad, Demjén Ferenc számai azonban messze felülreprezentáltak, hiszen több évtizeden keresztül szállított különböző élethelyzetkhez és -eseményekhez passzoló dalokat. Nyilván vannak nagyobb hatású vagy ma relevánsabbnak ható magyar gigaslágerek a Gyöngyhajú lánytól az Afrikán át a Csipkés kombinéig, illetve vannak olyan, korszakokat vagy jellegzetes személyiségideákat megtestesítő dalok, mint a Nézz az ég felé vagy az Induljon a banzáj, de ma nagy valószínűséggel nem él olyan hat évesnél idősebb magyar, akinek ne lenne valamiféle érzelmi kötődése legalább egy, de inkább több Demjén-slágerhez.

Ugyan van-e olyan „sátras” lagzi, ahol ne csendülne fel tizenegy óra körül a Szerelemvonat szintiszőnyege. A nem is túl burkoltan az erekcióról szóló dalra (a sorompó áll, úgyhogy megállíthatatlanul beindul az a bizonyos szerelemvonat) násznépek ezrei kapaszkodnak egymásba és mosolyogva mozogják le az aprósüteményt, de általános alsós iskolabuli se mehetett le sokáig egy Iskolatáska vagy Sajtból van a Hold nélkül. A rádiók éjszakai műsorsávjában megszólaló Szabadság vándorai, az olcsó hajnali presszók zenegépjéből előkúszó Kell még egy szó vagy a kamaszként részegen ordított Darabokra törted a szívem ugyanolyan meghatározó, de a történelemkönyvekben nem tárgyalt tudatformáló közélménye sokunknak, mint az István a király Koppány-dalai vagy a Szomszédok főcímzenjéne. 

A Hogyan tudnék élni nélküled? alkotói pontosan ráéreztek minderre. A Demjén-repertorából kiemelt kulcsdalokat úgy illesztették a szerelem minden akadályt legyőző erejét zengő klasszikus történetükbe, hogy az egyszerre illusztrálja és erősítse a műfaji keret legfontosabb alkotóelemeit, illetve intenzíven sugározhassa azt a masszív retrót, ami több korcsoportnak garantáltan megdobogtatja a szívét. Az Így jártam anyátokkal alaphelyzetét idéző, jelenbe helyezett kerettörténet ráadásul kapcsolódási pontot jelenthet azoknak, akiknek Demjén inkább a szülők ízlését jelenti. A kilencvenes években játszódó központi történet így egyszerre kapcsolja be a sima nosztalgiát, illetve húzza alá azt a nyilván fontos tételt, hogy a szülők talán megöregedtek, de a nem csillapodó érzelmeik példát mutathatnak az új generációnak is. 

Az anya leveleit megtaláló, saját érzelmi viharaikkal küzdő gyerekek arra csodálkoznak rá, hogy a szüleik is voltak fiatalok és bizony annak idején lángoltak. A vagány rocksztár és az egyre inkább kivirágzó jókislány egykori szerelme a szabadságról szól, ami kezdetben úgy tűnik, a jelenben már nem lehetséges. Nemcsak számukra, de a gyerekeik számára sem. A film eközben felépíti a szerelmi civódásokból és félreértésekből fakadó vígjtátéki helyzeteket a kötelező mellékkarakterekkel. 

Lemeztáska: Törőcsik Franciska

Itt mintha a méltatlanul keveset emlegetett Egynyári kaland felállása köszönne vissza, egymásnak teremtett fiú-lány párosokkal a buja nagydumás kettőstől a csetlő-botló cukikig, akik persze a két főszereplő egymásra találásának útját egyengetik, ahol a kötelesség és a rendezett élet elvárásai csapnak össze a vonzó önfeledt önazonossággal. A múlt szép és izzó, de fájó és keserédes, hiszen ott végül nem jött létre a nagy találkozás. A jelen szürke és tétova, végül mégis győz a szerelem és mindenki előtt megcsillan a remény. Demjén dalai így kilencvennégyben is pont ugyanazt jelentik, mint manapság. 

A retró különös tulajdonsága, hogy csak akkor tud széles tömegeket egyszerre kiszolgálni, ha az emlékezés/szépítés, a romanticizálás/felfrissítés, a keserédes/ironikus aránya rendkívül konzervatív és kockázatmentes. A Hogyan tudnék élni nélküled? remekül illusztrálja mindezt, hiszen itt szó sincs a posztmodern mixelést anyatejjel magukba szívó trendteremtő fiatalok vagy ihletre vadászó, újraértelmező művészek retrójáról, akik manapság úgy mazsoláznak mindenhonnan, hogy az irónia iróniájából csinálnak metamodern komolyat. Itt nem rácsodálkozás van a korra, nem frissítés vagy távolság, hanem az eltelt idő kizsákmányolása a célzott érzelmi hatás kiváltása érdekében. 

A film címadó dala nem mellesleg 1993-ban jelent meg és egy praktikus ökölszabály szerint kijelenthető, nagyjából harminc év kell ahhoz, hogy egy adott korszak visszaforogjon, kellő távolságba kerüljön és újra felfedezhetővé válva újra életre kelhessen. A hatvanas évek slágereit feldolgozó Csinibaba 1997-ben készült, a kétezertízes években meg iszonyú menő volt leporolni a nyolcvanas évek neonszínű szintipopos világát. Mostanában meg az derül ki, valójában a kilencvenes évek volt az, amikor mindenki táncolt és úgy általában minden jobb volt. 

A fajsúlyos nézőszámok szempontjából releváns fősodor nagyjából menetrendszerűen követi a három évtizedes távot, aminek nyilván az egyik fő oka, hogy nagyjából ennyi idő kell ahhoz, hogy az akkori fiatalokból olyan középkorúak váljanak, akik törvényszerűen rádöbbennek, ezek a mai fiatalok, de bezzeg amikor ők voltak azok, akkor tényleg minden jobb volt. Ha valaki kíváncsi, mindez hogyan manifesztálódik a hétköznapokban, keressen rá egy tetszőleges slágerre bármelyik videómegosztón és olvasgasson vallomásos kommenteket. Biztosan ugyanez fog történni 2055-ben bármelyik Beton.Hofi-trekk alatt is, szóval aki efféle musicalre vár az ő dalaival, nagyjából akkorra számítson rá.

A Demjén-számok ezért kulcsfontosságúak: mert nélkülük az üzembiztos forgatókönyv, a szabadság, szerelem és jelent édesítő szép múlt könnyen hozzáférhető érzelmei ugyanúgy földközelben maradnának, mint a bohókás szituációk, korfestő ruhák és helyszínek. A folyamatosan felcsendülő slágerek folyamatosan megtörik a szereplők fiktív valóságát, elemelik és kinyitják a már amúgy is elemelt történetet, a dalokat éneklő, azokra táncoló színészekből kollektív ideáltípusok lesznek, akikhez bárki kapcsolódhat, ha jelentenek neki bármit ezek a dalok. Mert ők vagyunk mi, még ha nem is éltünk át hasonlót, maximum úgy emlékszünk, hogy akkor voltunk a szabadság vándorai, ez pedig bő másfél órára felolvasztja a korral keményedő jégszívünket. És hogy mindez hamis vagy valódi, az a legkisebb ellenállás szempontjából tulajdonképp teljesen mindegy is.

Huber Zoltán